Média és társadalmi integráció: lassan javít, gyorsan rombol - Bernáth Gábor

A cím egyik fele sem magától értetődő. A társadalmi integráció, vagy, a társadalom oldaláról nézve, a társadalmi kohézió, kicsit olyan, mint a szabadság: akkor érzékeljük, amikor elveszítjük. Nem utolsósorban a média hatására, a középosztály látszólagos immunitást tud szerezni az egyenlőtlenségek, a strukturális igazságtalanságok, a behozhatatlannak tűnő, generációkon át öröklődő hátrányok történeteivel és képeivel szemben. Ha találkozunk valamikor a szegénység hatásaival, az a biztonsági kockázatok, vagy a segélykassza növekedése révén történik.

A médiával kapcsolatban sem könnyebb a helyzet: ugyanazon elméleti apparátussal értelmezhetőek-e például a nyomtatott újságok, amiket veszünk, vagy nem veszünk, esetleg olvasói levélben megszólítunk, mint a facebook, az instagram, vagy a youtube csatornák, amik ma már a 25 év alatti korosztály elsődleges informálódási fórumai?

És még a címben szereplő ’és’ sem magától értetődő: évtizedes szakmai viták zajlanak arról, hogy a médiának van-e, és ha igen, milyen hatása van a közönségre. Ha azt nem is tudták igazolni kutatások, hogy közvetlenül befolyásolná, hogy mit gondoljunk (ha ez így lenne, talán még mindig állna a Szovjetunió), úgy tűnik, azt erősen befolyásolja, hogy mit gondoljunk fontos témának. Másfelől abban sincs vita, hogy a médiakép úgy is felfogható, mint egyfajta selfie az adott társadalomról: megmutatja, milyennek látják az országot azok az elitek, akik hozzáférnek ahhoz, hogy mi jelenjen meg a médiában.

„A nemzeti kultúrák nem csak kulturális intézményekből, hanem szimbólumokból és reprezentációkból is állnak. A nemzeti kultúra (…) mód arra, hogy jelentéseket hozzunk létre, ez a mód pedig befolyásolja és megszervezi mind tevékenységeinket, mind a magunkról alkotott fogalmunkat.” – írja egy helyütt Stuart Hall. (Hall, 1992: 69).  Ez az idézet jól mutatja, hogy miként függhet össze egy kirekesztett csoport önképe azzal, amit magáról a tévéből lát, rádióból hall. Ez pedig érinti az önbecsülés és az önbizalom kérdését, ami nélkül a legjobb szociálpolitikai program sem működik: ha a legszegényebbek maguk sem hiszik, hogy lehet másképp, nem is lesz másképp. A tehetősebbek felől ugyanez úgy is felvethető: a média – ahonnan a legtöbb információt kapjuk saját társadalmunkról – vajon hozzájárul-e ahhoz, hogy egy támogató környezet alakuljon ki a szegények felé, vagy éppen a megbélyegzésükhöz járul hozzá (mint tette ezt pl. a TV2, amikor nemrégiben abból a kizárólagos szempontból mutatott be hajléktalanokat, hogy büdös van-e az aluljárókban – egy, egyébként igen marginális kisebbségük miatt.)

Azt, hogy a magyarországi média a legkirekesztettebb kisebbség, a romák kapcsán nagy átlagban melyik utat választotta, jól mutatja, hogy a szórakoztató műsorokban szinte kizárólag feldicsért cigányok (pl. Mága show), vagy mint egy időben egyes kibeszélő show-k esetében primitív ösztönlényként ábrázolt cigányok szerepelnek. A hírműsorok képe a romákról az elmúlt lassan harminc évben főbb témáit és bemutatásait tekintve alig változott, -- azt a bűnözés, a kultúra, és a társadalmi segítség toposzai uralják. A nagy támogatások és a változatlan nyomor ellenmondását látva azonban a közönség nagy része hajlamos arra, hogy az ellentmondást úgy oldja fel: a cigányok maguk tehetnek arról, hogy szegények. Egy felmérésben a válaszadók 84%-a értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a cigányok gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni” (Publicus, 2008, 2009).

A média könnyen meg tudja erősíteni az előítéleteket, és csak nehezen tudja oldani. A közönség a sztereotípiáinak ellentmondó bemutatásokat gyakran tekinti propagandának, vagy más módon oldja fel az ellentmondást. Arra, hogy a kisebbségekkel szembeni előítéleteket és sztereotípiákat milyen nehéz megváltoztatni, egy, az amerikai fehérek körében is rendkívüli népszerűségnek örvendő Bill Cosby Show hatásának vizsgálata bizonyította. A sorozat főszereplője egy, a feketékről kialakult sztereotípiáknak ellentmondó, sikeres fekete értelmiségi család volt, de a feketékkel szembeni előítéleteket annak ellenére sem volt képes csökkenteni, hogy adásról adásra sok millióan nézik. Sokan azzal az érvvel oldották fel a szimpatikus család és a feketékkel kapcsolatos előítéletek közötti ellentmondást: „tessék, ebből is látszik, hogy a feketék csak a saját magukat hibáztathatják: ha hajlandóak lennének dolgozni, ugyanolyan sikereket érhetnének el, mint a Huxtable család” (Jhally és Lewis, 1992).

Egy másik paradoxon a web2-es média előretöréséből fakad: minden korábbinál nagyobb a lehetőség az önkifejezésre, de lassan nincs már kit meggyőzni. Tájékozódásunkat hasonló érdeklődésű és beállítottságú barátaink posztjaira alapozzuk, egyre ritkábban találkozunk más véleményekkel. Ebben a világban a jelek szerint ráadásul a még több hír kevesebb igazsággal jár együtt, egyesek már egyenesen egyfajta ’post-truth’ éráról beszélnek, ahol nem az álhíreket, hazugságokat, álösszefüggéseket nem csak egyes politikusok használják előszeretettel, hanem óriási apparátusokat megmozgató államok.

Egy ilyen helyzetben azoknak, akiknek még fontosak a szolidaritás és az integráció értékei, minden bizonnyal alaposan át kell fogalmazniuk eddigi érveiket, érvelésüket. Egy 2016-os kutatás kirajzolta ennek a változásnak néhány kontúrját is: ilyen például a szélsőségesek megbélyegzése és elszigetelése helyett a támogatók szóra bírása és a viták megbecsülése; a bevonás és közös cselekvés felületeinek megteremtése; a pozitív hangoltságú kommunikáció, és a fölény pozíciójának állandó megkérdőjelezése. 

 

 

Szólj hozzá

Ellenőrizd, hogy minden csillaggal jelölt (*) mezőt kitöltöttél!